Gyerekként nem voltam könyvfaló, olvasóként is lassan, csendben érlelődtem, mint sok minden másban. Szüleimtől azt hoztam, hogy a könyv érték. Úgy tartoztak a könyvek az otthonunkhoz, mint az asztalok, székek, fotelek, a képek a falon. Szerettem a könyvespolcaink látványát, gyakran nézegettem a könyvek gerincét. A címek mögött egész kis világokat képzeltem el. Apa sokat olvasott. Ha éppen nem túrázott. Ez a kép mélyen megmaradt bennem: apa elmerülten olvas egy fotelben keresztbe fordulva, lábszárait összekulcsolva, és közben érzékeltem, hogy valahol máshol van. Olykor odaültem hozzá, része akartam lenni ennek a valahol másholnak, és próbáltam követni vele együtt a sorokat. Faltam a mondatokat, és közben izgultam, hogy akkor érjek az oldal végére, amikor apa lapozni készül. Persze nem így történt. És többnyire egy szót sem értettem abból, amit olvasok.
De nem is ez volt a fontos. Együtt voltunk, ő benne egy világban, én egy másikban, amiről azt képzeltem, hogy ugyanaz, mint az övé.

Mára az irodalom életem egyik meghatározó formálója lett, a személyiségem részévé váltak a sorokból leszűrt érzések és gondolatok. Segítség örömben, bánatban, útkeresésben, elmélyülésre vágyásban, gyógyító belemerülés a szavak és mondatok által megalkotott világban. Nem lettem irodalmár a szó szakmai értelmében; a könyvek a lényegemhez hoztak közelebb, az emberségemet csiszolgatták és teszik ma is.